Mit üzen nekünk Koppenhága? Beszéljünk az éghajlatváltozásról!

A COP 15 CC (a koppenhágai tanácskozás) hivatalos honlapján olvasom Connie Hedegaard – a klímacsúcs időközben lemondott elnöke - gondolatait: „Vannak pillanatok a történelemben, amikor a világ választhat a különböző utakra való rálépés lehetőségei között.
A koppenhágai klímakonferencia egyike ezen pillanatoknak: választhatjuk a zöldebb, virágzóbb és fenntarthatóbb jövő felé vezető utat. Vagy dönthetünk a holtponton való megrekedés, a semmittevés mellett, a hatalmas számla megfizetését gyermekeinkre és unokáinkra hagyva. Igazából nem is olyan nehéz a választás.”

Az első három mondat – azt gondolom – úgy igaz, ahogy van. Ám ami a befejező megjegyzést illeti: figyelemmel kísérve a tanácskozás folyamatát s látva annak „eredményeit”, egyúttal félve következményeitől… nos, azt hiszem, mégsem olyan könnyű az a választás. A kérdés csak az, hogy miért? Miféle erők munkálkodnak a háttérben, amelyek hol erre, hol pedig arra hajlítják a szándékot? De mielőtt kísérletet tennénk a válasz megkeresésére, lássuk dióhéjban, mi is történt Koppenhágában!

Részletes eseménytörténettel talán nem érdemes itt szolgálni, hiszen akit érdekel az ügy, nyomon követhette a folyamatot a sajtóban vagy akár a helyszínen. Nem szenvedtünk hiányt hírekben, már csak azért sem, mert közel kétszáz állam magas rangú vezetője fordult meg a dán fővárosban. Tárgyaltak, beszédeket mondtak, nyilatkoztak stb., egyszóval jeles médiaesemény tanúi lehettünk. Voltak utcai harcok, tüntetések, megmutatták magukat s elmondták véleményüket az ismert zöld szervezetek, együtt volt tehát minden, ami szükséges egy izgalmas és fontos nemzetközi randevúhoz.

S hogy érdemben történt-e valami? Hát kérem, én azt nem tudom eldönteni. Vannak elégedettek – nem túl sokan. S akadnak (nem kevesen, sőt!) csalódott emberek, szervezetek és országok. Azt mondják, többet szeretnének, többre lenne szükség, többet vártak. Lehet, de ez az ő bajuk. Én például nagyjából azt kaptam, amit vártam: nagy szavak, kevés vállalás. Az is kissé ködös megfogalmazásban, elodázva a tényleges lépéseket. Kézzelfogható eredménynek egyedül azt az évi százmilliárd dollárnyi támogatást nevezhetjük, amellyel 2020-ig segítik majd ígéretük szerint a fejlett államok a kevésbé tehetőseket éghajlatvédelmi tevékenységükben. Első látásra ez a pénz nem tűnik kevésnek (én egészen jól ellennék vele egy darabig…). De ha összevetjük a Connie Hedegaard-féle konferencianyitó gondolatokban megfogalmazott igénnyel vagy éppen azzal a legalább ezermilliárd dollárral, amit ugyanezen fejlett országok összességükben évente hadseregeikre költenek, akkor bizony körvonalazódni látszik egyfajta fontossági sorrend, amelyben a legkevésbé sem a klímavédelem áll az első helyen…

Mit is írtam két hónappal ezelőtt egy cikkben? „…az eddigi tapasztalatok sem nagyban, sem kicsiben nem igazolják a várakozásokat. Az egyezmények utáni tényleges intézkedések eddig nem bizonyultak elegendőnek, hiszen a szén-dioxid-kibocsátás s vele az éghajlatváltozás üteme sem igazán mérséklődött. Megváltozik a helyzet Koppenhága után? Reménykedjünk, de én nem innék előre a medve bőrére…”

Megváltozik a helyzet Koppenhága után? Ugyan mitől változna meg? Hiszen most már a komolyan vehető megegyezés is elmaradt vagy legalábbis elodázták. Nekünk azonban választ kell keresnünk-adnunk a korábban föltett kérdésre: miféle erők és érdekek dolgoznak a háttérben?

Olyan nagyon azért nem kell törnöm a fejemet a válaszon: érdekes módon egy, az ötvenes években sokfelé látható plakát jut erről az eszembe. Azon a képen az akkori ismert „imperialista” politikusok bábfiguráit mozgatta néhány cilinderes úr, akik természetesen a nemzetközi nagytőkét képviselték. Persze távol álljon tőlem, hogy politikai, pláne pártpolitikai kérdést csináljak az ügyből. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy a megoldás nem a politika közegéből fog kiindulni, hanem a mögötte álló különböző, elsősorban gazdasági érdekcsoportok küzdelmei nyomán. Már ha egyáltalán lesz kibontakozás valamikor…

Érdemes erre várnunk? Nem hiszem. Jobb lesz – tetszik vagy sem -, ha segítünk nekik a magunk módján, a magunk eszközeivel, a saját közegünkben, felelősen gondolkodó társainkkal összefogva. Talán egyszer majd kullognak ők is utánunk, Talán. Ha már nagyon nagy lesz a baj…

MéG